A vikingek és a boszorkány-lány

A vikingek és a boszorkány-lány

Ancsaó egy boszorkány kislány volt, aki anyukájától tanulta mesterségük titkait. Sok mindent megtanult már, de nem tetszett neki, hogy szabályok korlátozzák. Sokszor hangoztatta is, hogy nem szereti a szabályokat. Néha kifejezetten makrancos volt és a főzetbe szándékosan más sorrendbe dobálta bele a hozzávalókat. Amikor az üst felrobbant és a haja csupa nyálkás növény és békauszony lett, anyukája pedig kinevette, megsértődött. Édesanyja ilyenkor szépen elmagyarázta, hogy a szabályok azért vannak, hogy megvédjenek. Néha bosszantó betartani, jobbnak tűnik megkerülni őket, de hosszú távon érdemes rájuk támaszkodni.

Azért nem volt ő rossz lány, szerette anyukáját, szívesen segített neki, és örömmel tanult. A legtöbbször vidáman dalolva szedte a növényeket, gyűjtötte a tűzifát, vagy olvasta az ősi könyveket. Ilyenkor nagyon büszke volt rá anya-banya. (Ancsaó hívta így anyukáját). Mondta is neki: „Kislányom, látod, ha szót fogadsz, te is vidámabb vagy és én is, jobban telik így az élet, mint amikor ellenkezel.

Egyszer édesanyjával el kellett költözniük onnan, ahol addig laktak, mert az ott élő emberek nem szerették a boszorkányokat. Féltek tőlük és sokat kiabáltak velük, börtönbe szerették volna zárni őket. Ancsaó persze javasolta, hogy változtassák mindegyiket sóbálvánnyá, vagy valamilyen álattá, de anya-banya nem engedte. Az volt a legfontosabb szabály, hogy csak az emberek javára szabad varázsolni. És csak annyit, amennyi feltétlenül szükséges. A pici-boszi (így becézte Ancsaót anyja) ezt értette a legkevésbé. Szeretett volna mindent varázslattal megoldani, és eltűntetni mindenkit, aki neki árt.

Sokat vándoroltak, hogy olyan helyet találjanak, ahol igazi otthonra leltek. Közben varázsolni tanult Ancsaó és minél többet tudott, annál kevésbé akart szót fogadni. Azt gondolta, hogy mivel annyi mindenre képes egyedül is, nincs szüksége arra, hogy mások mondják meg neki, hogy mit hogyan tegyen. Anyukájának sok bosszúságot okozott, ezzel. Nem azért mert nem szerette édesanyját, hanem mert szerette volna az életét a saját törvényei szerint élni.

Egy nap aztán találtak egy falut a tengerparton, ahol letelepedtek. Szép volt a kilátás a sziklás hegyen a tenger közelében. A madarak ott köröztek felettük, a halak a lábuk alatt. A Nap pedig gyönyörűen ragyogott az égen. Volt bőven ivóvíz és gyógynövény is. Ideálisnak tűnt a hely egy közös, boldog élethez. Azonban ahogy felépítették a házukat, Ancsaó elhatározta, hogy többet nem fog anyukájára hallgatni. Saját házat épített magának a falu másik végében és mindent másként csinált, mint ahogy tanulta.

Anyukája mindig azt mondta, hogy rejtse el az emberek elől képességét, ne varázsoljon feleslegesen, csak akkor ha igazán szükség van rá. Ancsaó azonban nagyon élvezte, ahogy varázslataival elkápráztatja a falu lakosságát.

Először csak a gyümölcsöket röptette a piacon körbe-körbe, amely nagyon tetszett a gyerekeknek. Amikor egy-két paradicsom néhány felnőtt arcán, ruháján kötött ki, akkor persze gyorsan elszelelt.

Később elvitte a kortársait seprűnyélen, vagy szőnyegen repkedni a tenger fölött. A szülők nem akarták engedni kicsinyeiket, mert féltek, hogy a vízbe esnek, de a gyerekek hajthatatlanok voltak, ha kellett az ablakon szökdöstek ki egy-egy repülés kedvéért.

A falu megszerette Ancsaót. Hozzászoktak ahhoz, hogy segít nekik a munkában. Az sem zavarta őket, hogy időnként csípős paprikás tortát varázsolt, vagy olyan hajót, amely elolvadt a vízben.

Egyszer azonban furcsa kéréssel állt elé a falu tanácsa. Azt kérték Ancsaótól, menjen el a férfiakkal egy hosszú hajóútra, mert a hajósoknak a hajóval és a harccal kell foglalkozniuk, Ancsaó fog az élelemről gondoskodni. Ha nem kell magukkal ételt vinniük, annál több zsákmányt tudnak magukkal hozni. És annál gyorsabb lesznek a vízen. Pici-boszi büszke volt, hogy ilyen nagy feladattal bízták meg. Úgy érezte, ezzel nemhogy a felnőttek közé sorolták, de ráadásul férfinak számított, ami abban a korban igen nagy szó volt.

Gyorsan összeszedett egy-két holmit és már indult is. Anya-banyától nem búcsúzott el, mert szíve mélyén tudta, hogy ellenezné útját, és nem akart a szemrehányásaival szembesülni.

Néhány heti hajózás után elfogyott a magukkal szállított élelem. Ancsaó megpróbált élelmet varázsolni, de igen furcsán sikerült. A parton megszokott varázslatai nem működött. Emlékezett arra a szabályra, hogy ezeket a varázsszavakat mezítláb, a földön állva kell elmondani, de azt gondolta, ez egy felesleges szabály, amivel nem kell foglalkoznia.

Kétségbeesett ő is, és a hajósok is. Ha nem tudnak enni, legyengülnek, és nem fognak tudni kijutni a partra.

Két napig éheztek. Elkeseredettek voltak. Pici-boszi elnézést kért a harcosoktól, de az örökké vidám férfiak most nagyon szomorúan tőle kértek bocsánatot.

– Nem lett volna szabad elhoznunk magunkkal. Gyerek vagy még és nem a te feladatod, hogy a felnőttek helyett dolgozz. Szerettük volna megspórolni a munkát, és kikerülni a szabályokat. Úgy indulni útnak, hogy nem gondolunk a szükséges dolgokra. Most már beláttuk, hogy tévedtünk, és úgy tűnik nagy árat fizetünk érte.

Ekkor egy egészen új varázslatot próbált ki Ancsaó. Belelógatta lábát a tengervízbe és úgy próbált meg élelmet előhívni. Hatalmas örvény keletkezett a hajó mellett, mely föléjük magasodott, mint valami forgó víz-oszlop. Mindenki azt hitte, végük lesz. Ekkor következett csak a meglepetés. Az örvény hirtelen eltűnt, de a benne forgó halak mind a fejükre potyogtak. A bátor harcosok ekkor kezdtek el csak igazán kiáltozni. Ancsaó biztos volt benne, hogy bántani fogják. Csak ahogy megszokta a füle a hangzavart és ki tudta belőle szűrni a szavakat, értette meg, hogy nem dühükben, hanem örömükben kiabálnak:

-Nézd mennyi hal, de finom! Kapd el gyorsan, vissza ne essen a vízbe. Kicsúszik a kezemből, segíts, fogd meg! – Ilyeneket kiáltoztak.

Amit tudtak kosarakba raktak és jól belakmároztak. Legközelebb, mielőtt megkérték volna, hogy varázsoljon, eltűntek a hajó gyomrába, a fegyver-kovács terembe. Mikor visszajöttek, mindegyiken sisak volt, aminek a tetejére szarvak voltak rögzítve.

Most már csinálhatod! – mondták neki

Miután a magasló örvényből rájuk hullottak a halak, mindegyik sisakján egy-két hal volt felszúródva. Így utaztak, hosszú időn keresztül.

Amikor hazaértek, felkereste anyukáját és ezt mondta neki:

• Anya! Belátom, igazad volt, hogy a szabályokat be kell tartani! Majdnem nagy bajba kerültünk szófogadatlanságom miatt. Engedd meg, hogy visszaköltözzek hozzád, és tanulja tőled, mert még sokat kell fejlődnöm, hogy olyan ügyes legyek mint te. Te vagy a példaképem.

• Jaj, kislányom! Persze hogy visszajöhetsz! Én pedig nagyon büszke vagyok rád! Távol látó gömbömben végig követtem utatokat, és láttam, hogyan mentetted meg az emberek életét! Igazi boszorkány válhat belőled, ha így folytatod.

Hát így történt, hogy két boszorkány hajlékot talált magának a vikingek között, és sokáig segítették a népet. Hálából ők pedig sokáig hordták ezt a furcsa sisakot az után is, hogy már Ancsaó nem volt köztük.

Azóta is, ha egy viking megéhezik a tengeren, lábát a vízbe teszi, és Ancsaóra gondol.