Az erdő szelleme

Az erdő szelleme

B.K. Márti keresztanyunak szeretettel

     Amit most elmesélek, csak kevesen tudják, pedig érdemes lenne megismerni mindenkinek! Egyszer volt, hol nem volt, valahol a szomszéd ország egyik eldugott vidékén, akkortájt, amikor az árnyékok a földön jártak, volt egy erdő. Ez az erdő tele volt csodákkal, csak épp nem tudta magáról. Azt hitte, ugyanolyan közönséges erdő, mint bármelyik másik a világban. Persze mindenhol, mindenkiben ott a csoda lehetősége, de itt meg is valósult. Miért? Mert volt valaki az erdőben, aki mert hinni és bátor volt cselekedni.

     Ebben az erdőben sokféle állat élt. Voltak, akik a föld alatt laktak: vakondok, giliszták, bogarak, voltak akik a földön: őzek, nyulak, vaddisznók és természetesen voltak, akik a fák lombjai között leltek otthonra: madarak, különféle rovarok, de a fán töltötte ideje nagy részét a pele is, aki éjjel járta útját. Az erdő lakói között természetes rend uralkodott, ősi törvények szerint. Mindenki maga kereste az otthonát, táplálékát, ahogyan az írva volt az erdő íratlan könyvében. Magokkal, fűvel, rovarokkal, vagy éppen más állattal csillapította ki-ki az éhségét. Keresték az élelmet, és közben menekültek az elől, aki vadászott rájuk. Legnagyobb félelmük azonban nem egy másik állat volt, hanem egy kívülálló. Az Embertől rettegtek, aki mindnyájukra veszélyt jelentett puskájával, fűrészével, lábnyomával, szemetével és vegyszereivel. Mégsem álltak dermedten egész nap, természetesnek tekintették, hogy ilyen az élet. Vidám, szabad, de tele van szabályokkal, rejtőzködéssel, küzdelemmel és igen, néha félelemmel is. Szerették az állatok az erdei létet, szerették egymást, és úgy érezték nem is kell ennél nagyobb harmónia, mint ahogy ők megtalálták nyugalmukat a fák, a szomszédos rét és persze a forrás közelségében. Azonban nem született volna mese, ha nem történik egyik nap valami igazán rendkívüli!

     Reggel, amikor a felkelő Nap első sugaraival az állatok is kimentek a mezőre, igazán furcsát láttak. Az egyik sarokban különféle növények voltak felhalmozva. Apró magvak, napraforgószemek, és gabona a rágcsálóknak, madaraknak. Szépen levágott és sorba rendezett fű az őzeknek és egyéb legelészőknek. Gyümölcsök halmokba szedve az édes, lédús táplálék kedvelőinek, és egyéb különféle nyalánkságok azoknak, akik növényeken élnek. A túlsó sarokban pedig- lássatok csodát: halak, és az erdőn kívülről elcsent ételmaradékok: parizer és rántott csirke maradvány volt összehordva azoknak, akiknek szükségük van a húsra ahhoz, hogy jóllakjanak. Először mindenki gyanakodott. Az Embert sejtették a dolog hátterében. Miután a madarak és egyéb felderítők mindenkit megnyugtattak, hogy sehol sem áll lesben vadász, felkereste ki-ki a számára kedvező halmot és lakmározni kezdtek. Igazán derűs volt az a nap! Senkinek sem kellett eleséget keresnie, de még bujkálnia se, csak enni, és örülni a jó időnek, a vidám szélnek. Így ment ez néhány napig, de érthetetlen okból valami elromlott. Mintha nem örültek volna a hirtelen jött békének az állatok. Elkezdték egymás eleségét méregetni, hogy az biztos jobb, táplálóbb. Bele-bele ettek a másikéba és mivel nem ízlett, felrúgták a másiknak kedves csemegét. A ragadozók is ráuntak a mozdulatlan eleségre, vadászni akartak, és a biztos finomságot hátrahagyva rárontottak a szemközt falatozókra, akik persze gyorsan elbújtak üldözőik elől. Lett is nagy veszekedés, felfordulás, üldözés és csetepaté! Az ismeretlen jótevő, mintha látta volna mindezt, soha többé nem készített ilyen pompás terített asztalt az állatoknak. El is telt egy hónap úgy, hogy semmi különös nem történt. Lassan elkezdték az erdőlakók elfelejteni a néhány napos csodát.

     Hanem akkor, egyik hajnalban valami igazán furcsa dolog tárult az ébredésből épp hogy kinyíló szemek elé. Sokan azt is hitték, hogy még nem ébredtek fel álmukból. Az egyik nyuszifiú is ezt képzelte. Szerette volna azt az álmát folytatni, melyben tud repülni, és a szárny nélkül esetlenül futkosó, bukdácsoló sólymot üldözi. Felugrott magasra anyukája mellől, hogy ráfeküdjön a szélre. Széttárt lábai éppen csak annyit röppentettek rajta, hogy belehasalt a galagonyabokorba, ahonnan nagy jajveszékelés és néhány tövis összegyűjtése árán tudott kikecmeregni. Ekkor valóban felébredt.

     De szavam ne feledjem! Elmesélem azt is, hogy milyen látvány tárult a nyuszifiú szeme elé, és min ámuldozott az egész erdő. A fák törzsei virágokkal voltak feldíszítve! A mezőről valaki összegyűjtötte, és hosszú kötélbe fonta a virágokat, melyeket végigvezetett a fák törzsén, mint valami indát. Mindenkit elkápráztatott, ahogy az erdő festett. A félénkebbek annak is örültek, hogy a mező üdesége, szépsége beköltözött a sűrűbe, így nem kell kimerészkedniük a védtelen nyílt terepre ahhoz, hogy a természet eme szépségében részük lehessen. A farkasnak, és egyéb vadászó állatoknak is tetszett a fák új ruhája. Egyszóval, mindenkit lenyűgözött a látvány. Azonban hamarosan megjelentek a méhek. Dühödten zsongtak föl s alá a fák között. Nagyon idegesek voltak, és tudni akarták, hogy ki tette ezt!? Ha az összes virágot összeszedi valaki, akkor ők honnan szerezzenek maguknak nektárt!? Hogy lesz a mező növényeinek termése, mi fog a következő évben nyílni a réten?! Mindenki belátta, hogy igazuk van. Röstellték magukat, hogy nekik ez nem jutott eszükbe, csak csodálták a gyönyörűséget, mely el lett szakítva onnan, ahová való. Találgatni kezdték, hogy ki lehet a megmagyarázhatatlan jelenségek okozója. Mi lehet velük a szándéka? Volt, aki még mindig az Emberre gyanakodott, volt aki szerint a medve tette mindezt. Mások úgy gondolták, hogy ez nem lehet egyetlen állat műve, sőt többen biztosak voltak benne, hogy ezt nem is ember vagy állat tette, hanem egy szellem. Az erdő szelleme. El is terjedt ez a vélekedés. Annál is inkább, mert hosszú ideig semmi szóra érdemes nem történt.

     Egyedül a róka volt gyanakvó. Ő ravasz volt, és nem fogadta el azt, hogy valami szellem tenné ezeket velük. Fejébe vette, hogy kideríti, ki a titokzatos éjjeli bajkeverő. Mivel sokáig kellett várnia, egyre megszállottabban őrködött éjszaka, és egyre ravaszabb csapdákat állított nap nap után. A nyár vége felé, amikor már a madárfiókák kirepültek a fészekből, és szüleikkel egyre hosszabb utakra indultak, újra valami rendkívüli jelenség volt készülőben. Ezúttal nem éjszaka, hanem fényes nappal történt, mégsem vette volna észre a villámgyorsan cikkázó lényt senki, ahogy egyik fészektől a másikig suhan, és puha vattával béleli ki a madarak otthonát. Azonban két fészek közötti útján mégis megpendítette a róka egyik kifeszített, szinte láthatatlan vékony jelzőszálát, mely riasztotta a vörös őrzőt. Ahogy a fáról a talajra ért, hogy újabb törzsön szaladjon fel az erdőt átalakítani vágyó lélek, a lesben álló róka ráugrott, és erősen megragadta mancsával, miközben hangos kiabálásával összehívta az összes állatot.

     Mindenki tudta rögtön, hogy miről van szó! Az állatok izgatottan siettek, hogy végre leleplezzék a bujkálót. Nagyon meglepődtek! Nem Ember volt, nem is medve, de még csak szellem se. A róka mancsa alatt egy mókust találtak. Amikor számon kérték, hogy miért tette ezt, azt mondta, hogy nem tartotta magát sem olyan szépnek, sem olyan értékesnek, mint a többi állat. Szeretett volna valami nagyot tenni, ami miatt büszkék lesznek rá, azonban mindig kudarcot vallott. Csak annak örült volna, ha az állatok békében élnének egymással, harc nélkül és anélkül, hogy egymást ennék meg. A fészkeket meg azért bélelte ki, hogy ne költözzenek el a madarak télre, hanem maradjanak itt a téliesített szállásukon. Erre elszégyellte magát a róka, de a többi állat is. Megnyugtatták a mókust, hogy egyáltalán nem értéktelen és igenis szép a kinézete. Arról meg nem tehetnek, hogy vannak közöttük ragadozók, vannak építők és rombolók. Ez a természet rendje, az erdő íratlan törvénye. Ők így élnek évezredek óta, és a továbbiakban is ezt találják helyesnek. A madarak is szeretnek elköltözni, mert a téli helyükön is vannak barátaik, akiket hiányolnának.

     Azt beszélték meg, hogy évente egyszer, nyáron, amikor a legrövidebb az éjszaka, a mókus kitalálhat valamit az erdő lakóinak, amivel meglepheti őket, azonban a többi napon hagyja az életet a megszokott kerékvágásában haladni. Azóta az az erdő évente egyszer valami csodát rejteget, hol megszépül, hol táncra perdül! Olyan Szentiván-éjjel, mintha valami szellem suhant volna át rajta, hogy elvarázsolja. Mindenki várja ezt a csodát, egy valaki pedig egy éven keresztül készül rá, hogy elkápráztassa tehetségével társait.

     Ha megtaláltad ezt az erdőt, mondd el mindenkinek hol van, hadd lássák mások is ezt a varázslatot!

Tetszett? Nyomj egy lájkot, oszd meg! Szeretnél te is saját mesét? Itt kérd:  

https://gyogymese.cafeblog.hu/2014/08/12/hello-vilag/

Forrás: Pinterest