Katica, a vándor
Egyszer volt, hol nem volt, valahol a kék ég alatt élt egy család. Ennek a családnak volt egy kislánya, aki szeretett itt élni. Tudta, hogy szeretik őt. Egyszer mégis úgy érezte, hívja őt az élet. Oda is állt édesapja elé, és mondta neki bátor szóval (mindig is nyílt, őszinte kislány volt), hogy ő bizony elmegy szerencsét próbálni. Szeretne magának való foglalkozást találni, meg szeretne vándorolni is, mert úgy hiszi, igazi nagy vándor válhatna belőle.
Próbálta marasztalni az édesanyja, meg az apja is, de mivel nemcsak őszinte volt, hanem makacs is, tartotta magát elhatározásához. Végül útjára bocsátották. Édesanyja megtöltött neki egy kulacsot a házuk melletti forrásvízből. Édesapjától kapott egy vándortarisznyát, és benne valamit, amiről azt mondta, csak akkor vegye ki, ha úgy érzi, nagy szüksége van a segítségre. Azt még hozzá tette, nagyon vigyázzon rá, el ne hagyja, mert ez a családtól kapott kincse. Utólag sehonnan nem fogja tudni pótolni.
El is indult a kislány a könnyű erdei úton, ahol édes gyümölcsök nőttek a patak partján, így mindig volt mit ennie-innia. A fű simogatta a lábát, a szél hűsítette naptól melengetett arcát, igazgatta szemébe lógó haját. Jókedvű volt az útja, sokat énekelgetett magában, nevetgélt a patakban ugráló halakon. Felette repkedett egy kék madár és trillázó hangjával felelt a lány dudorászására.
Egyszer aztán addig furdalta a kíváncsiság az oldalát, hogy csak belenézett a tarisznyába, mit csomagolt el neki az apja, amit neki nem szabad megnéznie, csak veszély esetén. Hát milyen kincs, vagy segítség lehet az, amit ő nem láthat? Hogyan tud rajta segíteni bármi is, ha nem ismeri, azt se tudja, hogyan kell majd használni? Szépen kibontotta hát a gondosan bekötött batyut, és belenyúlt. Abban bizony – akár hiszitek, akár nem – nem volt más, csak egy szürke kő. Élettelen, értéktelen, formátlan kis kavics. Nagyon csalódott lett Katica (így hívták a kislányt). Azt gondolta, hogy szülei, akiket ő nagyon szeretett, valami értékes dologgal bocsátják útjára, amikor elválik tőlük, és azt sem tudhatják, hogy látják-e egymást újra. Úgy érezte, becsapták.
Elszomorodott. Leült egy kidőlt fára, és búslakodni kezdett. Leszállt mellé a kék madár és kíváncsian nézte őt. Talán valami élelmet várt volna. Az elárvult lány úgy érezte, hogy a madár kineveti, mennyire egyedül van. A kislány méregbe gurult, és hangos rikácsolással elkergette a madarat. Az ijedt szemekkel nézett rá és elröppent.
Ekkor dörögni kezdett az ég, és zuhogni az eső. Eszébe jutott Katicának, hogy egész eddig milyen szép idő volt. Számíthatott volna rá, hogy útja során ázni és fázni is fog. Tanácstalan volt, mihez is kezdjen? Sötét is volt már. Mielőtt a felhők mögött lenyugvó Nap utolsó szürke sugarai is eltűntek volna, a közelben ablakból kiszűrődő fényt pillantott meg. Sietve odament és örömmel látta, hogy szépséges szép fogadót talált. Bekopogott. Egy kedves asszony nyitott ajtót, meleg hangon, kedvesen fogadta:
– Te szegény kislány, mit csatangolsz egyedül az erdei úton, hát hol vannak a szüleid?
Katica elmondta, hogy ő egy igazi vándor. Egyedül járja az utat és most megázott, szállásra és egy kis élelemre lenne szüksége. Fizetni nem tud, de ledolgozza az árát, amúgy is szerencsét próbálni indult el. Ki tudja? Talán a fogadós szakma lesz az ő mestersége.
– Jól van lányom, nem bánom – mondta a fogadós – de mutasd csak a zsákodat, úgy látom, hogy rejtegetsz valamit benne!
Katica benyúlt ázott kis motyójába, és előhúzta belőle a kavicsot. Lássatok csodát, a kő zölden csillogott! Szépen csiszolt smaragd ragyogott a kezében, szív alakú. A fogadósnak felcsillant a szeme és nyájasan mondta:
– Jaj szépségem, dehogy fogsz te itt dolgozni. Te leszel az én szemem fénye, itt tartalak, etetlek, itatlak, megtanítalak mindenre, és ha én meghalok, tied lesz a fogadó. Csak most add nekem ezt a követ! Jó lesz-e így?
– Én ezt a drágakövet oda nem adhatom, ez a családomtól kapott egyetlen örökségem. Ha elvész, soha nem fogom tudni pótolni. Szeretnék inkább dolgozni, ahogy megbeszéltük, és a saját munkámból boldogulni, aztán majd saját fogadót nyitni, ha úgy alakul a sorsom. Addig meg meglátja, milyen nagy segítsége tudok lenni itt a ház körül. Otthon is sokat dolgoztam, és mivel magam is vándor vagyok, jól megtalálom a szót az utazókkal.
– Jól van, na, drágaságom. Nem kell nekem a te örökséged, ha nem akarod adni, tartsd meg magadnak. Most akkor menj fel az emeleti szobába, ott lesz a helyed, holnap pedig megkezded a munkád!
Így is lett. Katica felment a padlásra a tetőtéri szobába, lefeküdt az ágyba, és gyorsan elaludt, mert nagyon fáradt volt és annyi minden történt vele, szüksége volt rá, hogy álmában dolgozza fel az agya az eseményeket.
Ki tudja meddig aludt volna (talán örökké), ha fel nem ébred a kiabálásra. A sötét szobában állt a feje felett a fogadósnő egy szakállas férfival, aki egy nagy kést szorított a kezében. Az asszony a tarisznyát forgatta, hogy „Üres, hova lett belőle a kincs?” A férjével vitatkoztak, hogy „…bizony, hogy ott volt, látta, hát nem bolond!” Amikor észrevették, hogy felébredt, neki szegezték a kést: „árulja el, hova rejtette a családi ékszert, vagy mit!” Ő elsírta magát félelmében, és a tudatban, hogy így becsapta az, akiben megbízott, és akinek segíteni akart. Zavarában kivette az asszony kezéből a tasakot és belenyúlt. Rögtön megtalálta a keze a sötétben is a követ. Nem is gondolkozott azon, hogy támadói eddig miért nem vették észre, csak előhúzta, és erős apjára gondolt, mert tudta, most igazán nagy szüksége van a segítségre.
Ahogy kihúzta kezét benne a kővel, vakítóan világító, lángoló pallos volt a törékeny teremtés kezében. A férfi rögtön szúrt és vállon találta Katicát, aki szédülni és émelyegni kezdett a sebesüléstől. Mégis olyan könnyűnek tűnt a fegyver, szinte magától csapdosott jobbra-balra. Olyan egyszerű volt lekaszabolni azokat, akik az életére törtek. Olyan gyorsan szaladt le a lépcsőn, hogy nem nézett semerre. Csak futott magasra tartott fegyverrel, lángra gyújtva maga mögött mindent. Beszaladt az erdőbe és egy szikla hasadékába húzódott, ott aludt néhány napig.
Nem törődött vele senki, csak a kék madár, aki elhagyta, amikor elkergette a vihar előtt. Most visszajött, mert az égbolt magasából messziről meglátta a tüzet és tudta, hogy Katica bajban van. De mire odarepült, csak a füstölgő romokat látta. Kétségbeesetten körözött körbe-körbe, és kereste azt a vidám kislányt, akit utoljára látott. Hiába kereste. Azt a kislányt bizony sehol nem találta.
Ami nem látszik a fényes égről, az sokszor a nyirkos sötétben bukkan fel. A madár nem találta a vidáman nótázó Katicát, de a barlangjában szunyókáló medve felfigyelt a sebesült lélekre a fekhelye közelében. Brummogva megszólította:
– Mit keresel itt? Ki mondta, hogy ide jöhetsz? Ez az én helyem, ahol betegen fekszem. Segíts, ha tudsz, vagy takarodj innen!
– Hogy tudnék én segíteni, amikor mindenem sajog? Nem látod, hogy sebes a vállam és égett a ruhám? És úgy fáj a szívem is, mert olyat tettem, amit nem lett volna szabad: embert öltem. Ha apám megtudná, kitagadna. Soha többé nem akarok szüleim szeme elé kerülni!
– Jaj, de bolondok vagytok ti, emberek! Én is ölök, ha éhes vagyok. Halat, és kisebb vadakat. De egy másik medvét nem bántanék halálosan. Ti folyton pusztítjátok az erdőt, és egymást is. Nem csoda, hogy ilyen betegek vagytok. Látom, van nálad valami, vedd csak elő a zsákodból és gyógyítsd meg magad és engem is!
Katica benyúlt a vándortarisznyába és előhúzta a kardot, gondolta meg kell magát védenie a hatalmas medvétől is. De bizony nem kard volt a kezében, hanem egy vér-színű feszület. Letette maga elé és imádkozni kezdett, mert azt hitte meg fog halni, és most itt a lehetősége megbánni bűneit. A medve végig hallgatta imádságát, majd megszólalt:
– Dehogy halsz meg, te lány! Lehet, hogy sok rosszat tettél, de megbántad. Én ismerek egy forrást, amelynek a vize minden bajból meggyógyít.
– Köszönöm medve, hogy vigasztalni próbálsz, de nem hiszek neked. Ha lenne ilyen hely, már rég odamentél volna, hogy meggyógyulj. Kár volt eljönnöm otthonról, ahol sose volt semmi bajom. A hosszú úton csak vándorolni tanultam meg, de se szerencsém nem volt, se mesterséget nem találtam.
– Jaj, lányom, mennék én, de nem bír el a lábam, és gyenge a szemem. Csak a szagok alapján tudok valamelyest tájékozódni. De te fiatal vagy és erős. Légy te a vándorbot! Te vezetsz engem, én téged, és odaérünk a forráshoz.
Forrás: Pinterest
Sose látott még az erdő ennél furcsábbat. Elindult a bicegő medve, hóna alatt a vérző karú kislánnyal, aki támogatta, vezetgette a hatalmas állatot. Ő meg csak mondta az utat, felfedezte útközben a lépes mézet, fűben lapuló szamócát. Fölöttük ott körözött a kék madár. Hol leste az utat a magasból, máskor meg a medve vállára szállva lágy dallammal vigasztalta a fáradó leányt. Hosszú-hosszú út után megérkeztek.
Ott találta magát Katica a szülői háznál, és meglátta a forrást, ami a házuk mellett bukkant ki a hegy oldalából, ahonnan az édesanyja mindig inni merített nekik. Felismerésében potyogni kezdtek a könnyei, mire a medve is, és a madár is visszaváltozott, és ott álltak mellette szülei.
Elmesélték, hogy amikor elment, anyja mindig utána röppent, először csak gondolatban. Apja meg elvadult a magányban: vad és kezelhetetlen lett. Egyik reggel aztán azt vették észre, hogy nem emberek többé, hanem állatok. Most már Katica is láthatja, hogy hozta őket újra össze a sors, és így találtak végre vissza. De már álljanak be a forrásba, mert az minden bajt orvosol, minden bűnt lemos.
Sok év telt el az óta. Katica megtalálta hivatását. Gyógyítja az embereket, állatokat.
Ha beteg lényről hal, elmegy hozzá, átöleli és vándorbotként elkíséri a forráshoz. Tarisznyájában mindig visz magával egy kavicsot, mert ki tudja, mikor lesz szüksége valami értékesre, csodálatosra, amit csak otthonról hozhat az ember.
Itt a vége, fuss el véle, aki tudja, elmesélje!
Tetszett? Nyomj egy lájkot, oszd meg! Szeretnél te is saját mesét? Itt kérd:
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: