Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy grófi birtok, melyet államosítás után senki nem gondozott. A régi angolpark területét körülkerítő kőfal büszkén magasodott, és oroszlán szobraival hűségesen őrizte a kis földdarabkát, mely régen gondosan megtervezett látványt nyújtott. Mára azonban a természet visszavette azt, ami mindig is az övé volt. A kavicsos utakat benőtte a fű, a szökőkutat pedig a moha és a futónövények. Vadvirágok lepték el a területet, csodálatos kis arborétum alakult ki, melyet az utcán arra járók nem láthattak. A kert csak annak mutatta meg magát, aki átmászott a kerítés bedeszkázott kapuján és hajlandó volt a város zajától elcsendesedve a növények tempójában lélegezni.
Ott nőtt a búzavirág, amely gyönyörű kékes színben pompázott, és ott mellette a bogáncs, amely szép vöröses lila, de nagyon szúrós volt. Közöttük lapult a nefelejcs, mely apró kék virágja közepén sárga szerelmes szemmel nézett a világba, a sárga gyűszűvirág és a hólyagos habszegfű mellett gyülekeztek a pipacsok maguk törékenységével, de mégis olyan nőies eleganciával. Mikor viráguk kinyílt, a szél nem mert sóhajtani se, nehogy idejekorán elfújja hamvas szirmaikat. És persze ott virított a sarkantyú, kökörcsin, margaréta, és mindenféle vadvirág, amik a magját arra fújta a szél, vagy oda vitték a madarak. Ezek a virágok egymás mellett kéklettek, sárgállottak, piroslottak, dúsan nőttek, az eső öntözte, a föld táplálta, a nap simogatta őket. Olyan jól megvoltak egymással a virágok, hogy reggelente, mikor felkelt a nap, és kinyitották a szirmaikat, egy közös énekbe kezdtek, amely az életigenlés és a szeretet dala volt.
Időnként arra járt egy kisfiú, aki szedett egy-egy szál virágot és kötött egy csokrot egy kislánynak, akit nagyon szeretett, de nem merte neki elmondani. Csak letette a csokrot a lány ajtaja elé, becsöngetett és elfutott. A virágok nem bánták, hogy a fiú oda jár. Örömmel adtak magukból, mert tudták, hogy évről évre ők újra nőnek, és szerették ezt a kamasz gyereket, segíteni próbáltak rajta. Csak úgy nyújtogatták magukat: „Engem szedj le, engem, engem…” Az egész kert virult és vidult. A fiú is vidult a viruló virágokkal, de szomorkodott azon, hogy a lánnyal mégsem sikerül megismerkednie.
Egyik évben – ki tudja, hogyan- kinőtt egy rózsa a kert közepén. Igazi, nemesített holland rózsa, sötét bíbor színe volt a virágának, erős, zöld levelei, és hosszú, szúrós tüskéi. Ahogy kinyílt, körülnézett, és fennhangon panaszkodni kezdett: – „Te szent ég, csak én vagyok itt nemes virág? Hát itt mindenki mezei? Csak úgy nőttök? Nincsen bennetek semmi nemesítés? Semmi báj? Hol van a kertész, aki megmetsz, kigyomlál, tápoldattal erősít? Csak az eső öntöz, és a nap süt titeket?”
A többi virág el is szégyellte magát, hogy egyik sem tudott olyan bíborvörös lenni, és haragos zöld szárat növeszteni. Akkora tüskéi még a bogáncsnak sem voltak. Szerettek volna annyira egyenesen állni, de ők csak hajladoztak. Ha valakit oda fújt a szél, a rózsa összeszurkálta, de a vadvirágok mindegyike csodálta a rózsát, aki egyre erősebb, egyre dölyfösebb lett. Féltek tőle és szerettek volna megfelelni elvárásainak. Még a réti pipitér és a vérehulló fecskefű is vöröslött, amennyire tőle tellett, a mácsonya virág is igyekezett húsos szirmokat nevelni. Persze nem sok sikerrel jártak. A rózsa gúnyos kacajjal nevetett rajtuk, ők pedig azt látták, mennyire értéktelenek.
És eljött az idő, amikor is a kisfiú ismét meglátogatta a virágokat, de nagyon meglepődött a kertet látva. Csücsök (így hívták a fiút) beszélt a virágokhoz. Azt mondta nekik: – „Hát mi van veletek? Alig vagytok kinőve a földből. Ilyen csenevész virágokat még életemben nem láttam. Nem süt rátok eleget a Nap? Nem öntöz az eső? Nem takargatott be a hó? Hogyan tudnék rajtatok segíteni?” A virágok azonban csak hallgattak. Még jobban elszégyellték magukat, hogy már a fiúnak sem kellenek, ő sem tartja szépnek őket. Másnaptól minden este megjelent a fiú és öntözte a virágokat, énekelt nekik. Így ment ez, egy hónapon át, de csak a rózsa növekedett, erősödött, pompázott. Meg is akadt rajta Csücsök szeme, és azt gondolta, igen, erre van szüksége! Igazi rózsát visz a lánynak, ettől majd biztos meghatódik, és hajlandó lesz vele sétálni. Le is vágott bicskájával (mert ugye minden férfi hord magánál bicskát) néhány virágot, szépen leszedte töviseit, összefogta csokorba és így ment a lány házához. Becsengetett, de most nem futott el, hanem megvárta, ahogy szerelme ajtót nyit.
– Ki vagy? – kérdezte a lány, miközben átvette a rózsát.
– Csücsök vagyok. Évek óta hagyok itt neked virágokat, de elfutottam, mert féltem, de most már szeretnék veled sétálni egyet. Eljössz?
– Az nem lehetsz te! – mondta dacosan Csücsök választottja, és becsapta az ajtót.
Csücsök elszomorodott, de nem adta fel. Megkerülte a házat és bekopogott az ablakon.
– Mi van? – hangzott ki durcásan a szobából.
– Miért mondod, hogy nem én hoztam neked eddig a virágokat? Sose láttál, csak letettem a lépcsőre a csokrot, melyet friss fűszállal kötöttem össze és elszaladtam. Látom már, nem is ok nélkül, mert furcsán bánsz a vendégekkel.
– Eddig mindig gyönyörű vadvirágokat kaptam. Amit a természet nevelt. Olyan szépek voltak, erősek, tele szenvedéllyel, életerővel, belső szépséggel. Aki ilyen szép virágokat tud hozni, az nem állít ide egy holland rózsával!
– Gyere, megmutatom!
Kicsit gyanakodva, de előbújt a házából a durcás, de kíváncsi nő, és elindultak a kertbe. Amikor meglátta a kókadozó, sóhajtozó vadvirágokat, és a fölényesen tündöklő rózsát, rögtön tudta mit kell tenni. Azt mondta:
– Itt nagy baj van! Gyere szükségünk lesz talicskára, ásóra és metszőollóra, meg egy kis tápoldatra.
A vadvirágok egy kicsit megijedtek, hogy milyen lesz, amikor megmetszik, körülássák őket, de végül is örültek neki, hogy olyanok lehetnek, amilyennek a rózsa mondta, hogy lenniük kell. Amikor visszaért Csücsök, nagyon meglepődtek. Nemcsak azon, hogy szerelmével kézen fogva érkezett, hanem amit közösen, határozottan, de kedvesen tettek. Megmetszették a rózsát, és egy nagy földlabdával együtt kiásták, talicskára tették és elvitték a városháza elé, ahol elültették egy füves területre, megöntözték tápoldattal és ott hagyták. Egy darabig háborgott a polgármester, hogy tönkretették a pázsitot, de a főkertész megnyugtatta, és azóta is gondozza a rózsát, mely mára már a városkép elengedhetetlen része.
Csücsök pedig már nem szed virágot. Rendszeresen kijárnak a lánnyal, és ott beszélgetnek egymással és a virágokkal, akik megértették, hogy mindegyikük úgy szép, ahogy van. Változatosan, bolondosan, de belülről fakadó gyönyörűséggel. Nem kell megváltozniuk, nem kell megmetszeni őket. Csak az a dolguk, hogy viruljanak, és viduljanak. Így is tesznek azóta is. Ha Csücsök leheveredik oda szerelmével, lágyan összesimulnak fölöttük, betakarva őket csendes szeretettel.
Itt a vége, fuss el véle, aki tudja, elmesélje!
Kép forrása: pinterest.com
Tetszett? Nyomj egy lájkot, oszd meg! Szeretnél te is saját mesét? Itt kérd:
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: