Tűz és füst

 

     Olvasni azért jó, mert új dolgokat tudhat meg az ember. Aki sokat olvas, könnyen megválaszolja mások kérdéseit. Csak akkor kerül szorult helyzetbe, ha olyan valaki kíváncsiságát kell kielégítenie, aki hozzá hasonlóan sokat olvasott. Egyszer így jártam én is, és bizony ritka szerencsém volt, hogy nem maradtam szégyenben.

 

– Lenne egy kérdésem!

– Hallgatom.

– Azt értem, hogy a dinoszauruszok kihaltak, csak madarak, teknősbékák formájában maradtak meg közöttünk. Azt is értem, hogy a királyságok helyett ma köztársaságok alakultak, és a lovagok helyett is inkább tankok, harci repülőgépek védik az országot.

– Nagyon jól mondod. Kifejlett és összefüggő történelemszemléleted van. Mi tehát a kérdés?

– Mi történt a sárkányokkal? Tudod, a királylány-rablókkal, lovagaprítókkal, láng-fúvókkal. Egy ideje semmit sem hallani róluk. Te olvastál erről valamit?

 

     Bizony, sokat kellett gondolkoznom, mire meg mertem szólalni. Ilyen helyzetben az a helyes, ha az ember lassan, megfontoltan válaszol. Mint említettem, csak a szerencsém mentett meg.

 

– Sajnos én sem olvastam erről egyetlen tudományos könyvet sem. Filmet sem láttam. Viszont valamikor, amikor körülbelül annyi idős voltam, mint most te, hallottam egy történetet egy sárkányról. Mára már majdnem elfelejtettem. Szerencse, hogy eszembe juttattad, mert később talán teljesen kitörlődött volna a fejemből.

– Hát, akkor le kellene írni, hogy te se felejtsd el és más is elolvashassa!

– Jó, de hogyan írjuk le?

– Hát így, ahogy hangzik!

 

     “Egyszer, amikor már alig-alig voltak sárkányok a földön, élt közülük egy különösen félelmetes. Senki sem tudta, pontosan hol lakik, mert nagyon gyorsan repült, s az emberfia nem bírta szemével követni, hogy merre száll. A legtöbbet a egy bazalt-vulkán közelében látták fel s le röpködni, de nem nagyon beszéltek róla az emberek. Rettegtek haragjától. Inkább szóba se hozták.

     Mint minden sárkány, ő is királylányokat rabolt a legszívesebben. Azonban nem feleségnek hozta el őket békés otthonukból, hanem hogy bevárhassa a megmentésre igyekvő lovagokat, és megküzdhessen velük. A küzdelem volt mindene. Sokat dohogott magában, hogy bosszút áll apjáért, testvéreiért. A hét és tizenkét fejű sárkányokért, akiket lemészároltak a lovagok. Többjüket álmukban ölték meg, vagy varázs-szerszámokkal, melyekkel szemben nem sok eséllyel védhették meg magukat.

 

     Ő egyfejű volt, de nagyon erős és gyors. Minden reggel edzette magát, és éjjel is készen állt a küzdelemre. Olyan szeme volt, hogy belelátott az emberek gondolataiba. Egyszer három lovag támadt rá hajítógéppel és tüzes nyilakkal. Persze, meg sem kottyant neki reptében kikerülni a lövedékeket. Nagy haraggal indult, hogy szétmarcangolja a harcosokat. Kiszemelte magának a legbátrabb támadót, akin nem látszott ijedtség, de a többiekkel az erdő felé vette az irányt páncél nélküli, könnyű, gyors lován. Már majdnem utolérte őket, amint két szikla között próbáltak meg átvágtatni. Ám mielőtt kitátotta volna száját, hogy lovastul nyelje el támadóit, gyorsan belenézett ennek az elszánt ellenfelének gondolataiba. Bizony, ha nem tette volna, ezt a történetet se mesélné senki. Talán csak az a csapat büszkélkedne vele a kocsmákban, amelyik a hasadék túlsó felén erős hálóval, dárdákkal és bilincsekkel várta, hogy csapdába csalja, és legyőzze ezt a sárkányt is.

 

     No, de hát várhatták! Mert ugye belenézett vezérük gondolataiba, és az utolsó pillanatban felfelé vette az irányt. Majdnem a sztratoszféráig emelkedett, amikor egy bukfenccel megfordult, és ugyanoda zuhant vissza, végig erős lángot fújva ki magából. Megolvadt a szikla, leégett az erdő. A hadseregnek nyoma sem maradt. Aki később arra járt, azt hihette, meteor csapódott a földbe, olyan pusztítás ment ott végbe, néhány szárnysuhintásnyira a bazalt-krátertől, de tisztes távolból onnan, ahová az elrabolt királylányt rejtette.

 

     Hogy a történet érthető legyen, itt el kell mondanom, hogy ez a lány alig volt tizenkét éves. Szüleinek, akik jóságos királyok voltak, ő volt egyetlen gyermekük. Édesapja nem nagyon háborúzott, vitás kérdéseit igyekezett tárgyalással megoldani a szomszédos országokkal. Hadsereget is csak azért tartott, hogy a tárgyalásoknál érvként felhozhassa serege számát és technikai felszereltségét. Ritkán kellett megemlítenie, de általában hatásosnak bizonyult, megegyeztek egymással a királyok harc nélkül is. A hosszú békeidő alatt meg tudott gazdagodni az ország, és fejlődött a tudomány. Így még erősebb, fejlettebb lett a hadsereg is. De csak egy gyermekük született, ugyanis későn tudtak összeházasodni egy boszorkány miatt, de erre talán most ne térjünk ki. A lényeg, hogy nagyon szerették egymást, és szerették a kislányt.

     A sárkányról nem nagyon tudtak, nem is bántották. Ő azonban sokat hallott róluk. Tudta, hogy annak az országnak a legerősebb a serege, ott élnek a legbátrabb vitézek. Azért rabolta el onnan a királylányt, hogy bizonyíthassa a világ előtt legyőzhetetlen erejét. Abban bízott, ha mindenkit legyőz, az emberek tisztelik majd a sárkányokat, és nem akarják megölni őket.

 

     Most sietett, hogy ellenőrizze foglyát. Kíváncsi volt gondolataira. Akkora volt azonban a tűz, hogy repülésével magával vitte a füstöt is. Mikor leszállt, mindent tejfel szín lepett be. Először azt is hitte, hogy megszökött a túsz. Ekkor azonban nyugalommal, de szomorúan megszólalt egy vékony, tiszta hang:

 

– Itt vagyok! Tudom honnan jössz, s tudom, hogy a sereg is, apám is odaveszett, és édesanyámnak megszakadt a szíve a szomorúságtól. De mégsem vagy legyőzhetetlen! A te erőd igen kevés ahhoz képest, ami a szemed előtt van, de nem látod!

 

A sárkány egy pillanatra megtorpant, mert tényleg nem látott semmit. Varázserejű szemét is meresztgette, hátha elkap egy gondolatot, egy emléket, egy érzést. Aztán elkezdett körbe-körbe forogni. Kereste az ellenséget. Legyőzlek! – mondogatta, és feszülten figyelt, hátha meglát valami mozgást a fehér sűrűségben.

 

     A szeme sarkából tűnt fel. Apró kis rezdülés volt inkább, de azonnal lecsapott, jól kitárva szívbe látó képességét, és nagyra tátva éles fogakkal felszerelt száját. Amikor összecsattant pofája, tudta, hogy hibázott: saját farkába harapott bele. Egy darabig ott vonaglott összeragadó fogakkal, nyüszítve, lábaival szárnyára lépve és a földön hemperegve.

 

     Az éles fájdalomtól -életében először- saját szívébe látott bele. Úgy látta magát és tetteit, mint addig soha. Látta a maga mögött hagyott erdőt, de most nem tűnt olyan dicső csatatérnek. Szénné égett állatokat, növényeket látott. Majd meglátta a harcosok családjait. Az árvákat, a gyászolókat, a támasz nélkülieket és kétségbeesetteket. Újra szeme előtt voltak a korábban elrabolt királylányok. Átérezte a börtönbe zártság reménytelenségét, a beletörődés szürke sorvadását. És meglátta a feldúlt országokat. A környék rettegő favágóit, és gyermekeikért aggódó szülőit.

 

     Felismerte, hogy a rejtekéül szolgáló hegy fehér bora mennyi néma kétségbeesést mos ki a megrettent szívű, szikár férfiakból. Megértette, hogy bosszújával és küzdelmével mennyi kárt okozott, de sosem kapta meg az elismerést, csak a félelmet és utálatot. Most szembesült vele, hogy minél többször győzött, annál jobban gyűlölték őt, és szerették azt, aki megpróbálta ellene a küzdelmet.

A sárkány több száz éves szíve nagyot sajdult. Hirtelen elszégyellte magát. Szeretett volna mindent jóvá tenni. Azt kívánta, bárcsak elnyelné a föld!

 

     Van, amikor a félelmetes sárkányok kívánsága is valóra válik. A föld meghasadt, és a sárkány a mélybe hullt. Lentről, a repedés mélyéről friss forrás fakadt. No nem tiszta vizű patak. Büdös, gőzölgő, kénes forrás, mely a felszínen mély, meleg-vizű tóvá duzzadt. A sárkányról azóta nem hallottak a környéken. Viszont a harcban megfáradt katonák ide jártak fáradt térdüket gyógyítani. A hajlott hátú özvegyasszonyok itt fürödtek meg, hogy ne fájjon annyira az egyedüllét. És jöttek messziről az emberek. Először csak kíváncsiságból, aztán gyógyulni, végül már csupán azért, hogy itt szórakozzanak. Mert jó összejönni, badacsonyi fehér bort iszogatni, és áldani a forrást, amely mindig melegen tartja a tavat télen-nyáron.”

 

– Hát én is valahogy így képzeltem. Hogy a sárkányok nem tűntek el, csak megváltoztak. De mi lett a kislánnyal? Hazament? Meg tudott bocsátani a sárkánynak?

– Azt sajnos nem tudom. Amikor én hallottam, nem kérdeztem meg. Tudni kell jól kérdezni.

– De valamit csak gondolsz?

– Valamit gondolok. Szerintem megbocsájtott, és talán örökké vele is maradt. Tudod, néha abból a tóból felszáll valami fehér, füstszerű gőz. Ilyenkor először belepi a tavat, aztán a környéket, az utakat, embereket. Van, aki nem lát semmit. Más épp ebben a tej-színű semmiben veszi észre saját magát. És felfedezi azt, ami még egy vérszomjas sárkánynál is erősebb.