A Gonosz Boszorkány és a Sértettség

     Akik csak felületesen ismernek, azt hihetik rólam, hogy lomha, lusta ember vagyok. Ez a benyomásuk abból fakad, hogy nem szeretek korán kelni, annál inkább elmélkedni. Néha csak ülök és nézek magam elé szótlan és mozdulatlanul. Ilyenkor bent a fejemben nagyon sok érdekes dolog történik. Néha történetek járnak agyamban, máskor egy-egy probléma megoldását keresem. Kifelé ebből nem sok látszik, ezért hiszik azt némelyek, hogy megalszik a tej a számban. Pedig szeretek mozogni, sportolni, táncolni, vagy csak ugrálni esős időben a pocsolyában. Szeretek élni, az élet pedig mindig mozgással jár együtt. A kőbe vésett, változni nem tudó dolgok mind halottak. (Hacsak rájuk nem mosolyog egy tündér…) Ez a történet is futással kezdődik.

 

     Gyerekként az ember sokkal többet lát a világból, mint a felnőtt. Látja az angyalokat és boszorkányokat, szellemeket és tündéket. Látja a csodákat, és érti a természet hangjait. Ahogy szép lassan felnő elhiszi, hogy ezek csak a fantázia termékei, nem fontos dolgok és leszoktatja magát erről a képességéről. Még óvodás gyerek voltam, amikor láttam egy lányt. Más volt mint a többi. Kifelé mindig mosolygott, de mindig olyan lassan járt, mintha sóhajtozna elveszett szárnya miatt. Nem nagyon játszott senkivel. Illetve benne volt a játékokban, de valahogy mégis, folytonos kívülálló volt. Egyszer, amikor egyedül ült a homokozó beton szegélyén (akkor még nem volt mindenhol gumitégla), oda mentem hozzá és köszönés nélkül ennyit mondtam:

– Fussunk!

– Hova?

– El. De olyan gyorsan, hogy felkapjon a szél!

És szaladni kezdtünk. Nem nagyon vitték a lábai, látszott, hogy nincs futáshoz szokva, de egyre jobban belejött és a mosolya egyre szélesebb, egyre szebb lett, végül kacagott. Ekkor megálltam, megvártam és megcsókoltam. Nem tudom miért, de így kellett tennem. Ő ragyogni kezdett. Először csak a szeme, aztán az egész teste. Mint cseresznyefa rügyeiből a szirmok, hirtelen kipattantak tündér szárnyai, és csak annyit mondott: „Köszönöm, hogy feloldottad az átkot!”, majd elröppent.

     Sokáig álltam ott és vártam, hogy visszajön. Azóta nem vagyok hajlandó lemondani a csodákról és nem érem be kevesebbel, minthogy egy tündér legyen a társam. Persze ettől sok csalódás ért, és különleges, de magányos lettem.

 

     Már felnőttként ismertem meg a Gonosz Boszorkányt, aki a szemközti házban lakott. Azt nem tudom, hogy szokott-e aludni abban az időben, mert éjjel-nappal az utcát figyelte, hogy ki merre jár, mit csinál, kivel találkozik. Közben az interneten a rossz híreket bújta, hogy azokat megossza azokkal, akik valamiért jókedvűek. Maga is gyártott sok rossz hírt, és hol névvel, hol név nélkül suttogta az utcán, posztolta a Facebookon, vagy valami hasonló helyen.

Szerettem volna elfutni előle, mert azt tudtam, hogy akit a Gonosz Boszorka elkap, az pórul jár.

     Érdekes, hogy a gonosz soha nincs egyedül. A Gonosz Boszorkánynak ugyanis volt egy kis manója, a Sértettség. Apró, zöldes-barnás manó volt, de inkább hasonlított kígyóra, vagy valami indás növényre. Észrevétlen tudott settenkedni. Akit kiszemelt magának, annak először a fülébe súgott ezt-azt. Aztán megkötözte a lábát, hogy ne tudjon közeledni a másik felé. Elcsavarta a fejét, hogy ne nézzen más emberre, csak saját magát lássa. Megkötözte a kezét és befogta a száját, hogy ne tudjon segítséget vagy bocsánatot kérni. És ekkor az ember helyett a manó kezdett el beszélni és cselekedni. Nagyon sok ember lett így a Sértettség rabja, akiket mind a Gonosz Boszorkány tudott irányítani. Az emberek elfordultak egymástól, mindenki azt hitte, a többi ember bántja, és senki sem törődött senkivel. Elhihetitek, mennyire féltem!

     A Gonosz Boszorkány folyton figyelt, én pedig próbáltam szürke, unalmas és normális ember benyomását kelteni. Egész addig nem akart bántani, míg nem kezdtem vidám és boldog lenni. Nem tudom, mi lehetett az oka. Eleinte szabadkoztam is, hogy nem tehetek róla, biztos valami átmeneti betegség, gyorsan elmúlik, de egyre csak erősödtek a tünetek. Fütyültem az utcán, és nevetgéltem. Szépnek láttam a naplementét és a nyári éjszakában szívesen hallgattam a békák el nem múló koncertjét. És érdekeltek az emberek problémái, szerettem volna nekik segíteni. Rájuk mosolyogtam, megérintettem őket és sokszor már ez is elég volt számukra. Sokukat, akaratomon kívül, kiszabadítottam a Sértettség csapdájából. Ez aztán már sok volt a Gonosz Boszorkánynak, elhatározta, hogy elvarázsol.

 

     De a lényeget majdnem elfelejtettem! Megtudtam, hogy mitől vagyok boldog. Ott volt a tündér a városban. Annyi volt a szomorú, reménytelen ember, hogy reggeltől estig szállt fel-alá és tündérport szórt szét, szivárványt rajzolt. A macskák az ő vezényszava szerint hemperegtek. A kutyák az ő kérése szerint hívták sétálni, játszani gazdájukat. A virágok illatoztak és pompáztak. Mindenki küzdött az emberekért. Igazi háború alakult ki. Én csak véletlenül lettem részese ennek. Egyik reggel berepült az ablakomon a tündér és szólt, hogy a Boszorkány el akar átkozni. Ne féljek, csak őrizzem meg a bennem levő szeretetet, az megvéd! Gondolhatjátok, mit tettem?

 

     Igen, elkezdtem futni, ahogy csak bírtam! Először bebújtam a híd alá, a kifolyónál, de a hínár a lábam köré kezdett csavarodni, amiből rájöttem, hogy a Boszorkány megtalált. Futottam tovább és a pusztaságba menekültem, de a délibábok egyre csak hívogattak vissza, és a Sértettség-manó is próbált a szívembe beszélni, majdnem meg is talált. Visszafutottam a városba, hogy segítséget kérjek a rendőröktől, tűzoltóktól.

     Épp a főtéren jártam, amikor szembe találtam magam a Boszorkánnyal, aki kedvenc átkát szórta rám: „-Félj!” Kiáltotta cigarettától rekedt hangján. Hiába akartam tovább futni, a lábam máris kővé vált. Valószínűleg teljesen mozdulatlan lettem volna, ha utolsó pillanatban meg nem látom a tündér gyógyító mosolyát, amiről köztudott, hogy minden varázslatot meg tud törni. Ott álltam hát dermedt lábakkal, de a Sértettség és félelem nélkül.

     És újra előtört rajtam a boldogság! Egyszerűen jó kedvem volt és elkezdtem nevetni. Azt nem mondanám, hogy minden ok nélkül, mert igazából bőven volt indok a hangos kacagásra. Csak képzeljétek el, ahogy egy forgalmas város főterén ott áll egy vénséges Boszorkány, húsos újakkal rám mutatva, átkokat szórva, én meg talajtól térdig kővé válva, a fölött pedig egyensúlyozva, hogy orra ne bukjak! Ráadásul egy kutya is épp le akart pisilni, mert szobornak nézett. Hangosan kacagni kezdtem, hogy „hihihi”, végül már annyira hangosan, szívből jövően, hogy a Boszorka is majdnem elmosolyodott.

     Ettől persze még idegesebb lett, és a szeme villámokat szórt. Szerencsém volt, hogy a templom tövében voltam! Hirtelen előpattant a jóságos Villámhárító, és az összes villámot elvezette.

     Villámhárító minden házon van, de a templomokra szerelt villámhárítók különlegesek. Az egyik végük a keresztnél, vagy csillagnál van és levezetnek a földig. Az eget kötik össze a földdel, hogy a felgyülemlett rengeteg feszültség kárt ne tegyen ezen a világon. Általában csak drótként feszülnek az épület oldalán, de ha lemásznak, igen érdekes lény valamennyi. Akivel én találkoztam, jobbára mélykék színű volt, miután rozsdabarna ábrázatját igazira cserélte. Borostás volt és nagy bajszú. Apró szemei vidáman ültek húsos arcán. Így, hogy nem volt a templomra feszülve, inkább zömök testű volt, mint nyúlánk. De csöppent sem volt lomha. Ahogy megindult egy villám, vagy a keze, vagy a lába megnyúlt akár egy kilométer hosszúra is. Ugyanúgy cikázott, mint az energialöveg, és szépen megszelídítette a rakoncátlan kisülést. Arra gondoltam, ha valamelyik focicsapat leigazoltathatná kapusnak! De látványnak sem volt utolsó. Gyönyörű szép villámok ragyogták be az eget: sárga és kék, vakító fehér és volt néhány zöld is. Csattogtak és dörögtek. Villámhárító meg kapkodott és mosolygott. Néha megpörkölődött a szakálla, vagy a bajsza, de nem zavarta. Még meg is köszönte a végén, hogy jól esett egy kicsit megmozgatnia magát, rég nem mulatott ilyen jól. (Az emberek azt hitték, hogy lézer-show volt a főtéren.)

     Ami ekkor történt, arra azt hiszem senki nem számított. A Gonosz Boszorkány annyira mérges volt rám, meg a mosolygó villámhárítóra, hogy az összes gonoszságát beleadta a villámokba, amelyeket végül elnyelt a föld. Így a boszorkányban nem maradt gonoszság. Erőtlennek és üresnek érezte magát. Minden, ami eddig éltette, az emberek bántása, a kárörvendés, annak bizonygatása, hogy mindenki rosszabb, mint ő, üresnek és feleslegesnek tűnt. Oda lett a varázsereje, még a Sértettség is elhagyta, mert túl unalmasnak találta. Egy picit meg is sajnáltam, hogy milyen szomorú lehetett az élete, ha ez volt legnagyobb öröme, hogy másoknak fájdalmat okozott. Valószínűleg senki nem szerette, ő se szeretett soha senkit, még magát sem. Én ilyennek láttam őt: szánalmasnak, és segítségre szorulónak. Ő pedig elfogyott dühvel csodálkozva figyelt engem. Ekkor nem a villámok cikáztak, hanem a felszabaduló érzések, gondolatok. (Talán egy kis tündérport is, mintha arra hozott volna a szél, nem tudom.) Így néztük egymást egy darabig, majd ő is elkezdett nevetni, végül szó nélkül elment.

     Én eljöttem a városból, ahol az emberek megszabadultak a Sértettségtől és a Gonosz Boszorkánytól. Most máshol van feladatom és remélem, összehoz még a sorsom a tündérrel. Most is szeretek futni, de már soha többé nem menekülök. Azért futok, mert szabad vagyok és úgy akarok szaladni, hogy felkapjon a szél!

     A Boszorkány soha többé nem lett gonosz. Szereti a gyerekeket, az embereket és a meséket. Nem gyárt rossz híreket, inkább annak örül, ha vidám, szórakozó embereket lát, ölelkező párokat, nevető kisgyereket. Most egy moziban pénztáros, ha egyszer van kedved, elmehetünk egy matinére, és megmutatom!

 

Itt a vége, fuss el véle, aki tudja, elmesélje!

 

 

Tetszett? Nyomj egy lájkot, oszd meg! Szeretnél te is saját mesét? Itt kérd:  

https://gyogymese.cafeblog.hu/2014/08/12/hello-vilag/

 

Forrás: Pinterest